(J)ókor jó helyen

(J)ókor jó helyen
 
Tele a világ Párizzsal: terrortól retteg az emberiség, mindenki állást foglal a sajtószabadsággal kapcsolatban, a facebook-on pedig naponta osztják meg a Charlie Hebdo-üggyel kapcsolatos cikkeket, elemzéseket. Amiért én Párizsról írok, annak nem sok köze van a terrorcselekményhez – maximum annyi, hogy Kőszeghy tanár úr látta az első tudósítást róla egy párizsi kávézóban. Aki tehát komoly és szomorú dolgokról szeretne olvasni, nyugodtan ugorja át az írásomat, a következőkben ugyanis a merénylet előtti Párizsról, a Louvre-ról, németekről, és a Mesa-sztéléről lesz szó.
 
Az ilyen élménybeszámolók általában a kiutazás nehézségeivel kezdődnek, majd a szállás és a társaság jellemzésével folytatódnak. Ezután a program részletezése következik, annak bizonyítása, hogy a résztvevők mennyit tanultak, egyszóval, hogy az út milyen hasznos volt, végül pedig a hálaadás és a támogatók feltüntetése. Ez nem egy ilyen élménybeszámoló, ugyanis a Studiolo olvasói közül mindössze öten jártunk ekkor Párizsban, így nagyjából lefedtük azt az olvasói réteget, amely az ókori Közel-Kelet iránt különösképpen érdeklődik. (Tehát hiába ecsetelném, hogy milyen lelkesedést váltott ki belőlünk egy apró arany bikaszobor vagy a nabateusok írásképe). Különben sem szeretném senki szívét fájdítani: a diákok nagy része a januárt fejfájással és vizsgázással, a tanáraink többsége pedig a vizsgáztatással kezdte. Úgyhogy következzen néhány, szigorú kritériumrendszer (vagyis az „ahogy én láttam”) alapján kiválasztott információ egy majdnem egy hetes tanulmányúttal kapcsolatban!
 
Wolfgang Zwickel és Reinhard Lehmann, a mainzi Johannes Gutenberg egyetem professzorainak neve ismerősen cseng a történész hallgatóknak: ők azok, akik évek óta blokkszemináriumokat tartanak Budapesten. Azokban a napokban csoda történik a tantermekben: eltés és pázmányos diákok együtt vesznek részt az órákon (persze szigorúan elkülönülve, elte rendezői jobb, pázmány rendezői bal, de akkor is). Zwickel az, aki bibliai régészettel foglalkozik, és teljesen új összefüggéseket világít meg, mindemellett fantasztikus órákat tart, Lehmann pedig epigráfus, aki képes volt órákon keresztül három méteres magasságban lógni és egy sziklafalat négyzetcentiméterenként végigfotózni, hogy minden szögből megörökíthessen egy paleohéber feliratot, és utána taníthasson róla. (Személyes megjegyzések: 1. én sosem tudtam a köveken semmilyen betűt észrevenni, ugyanis mindet repedésnek néztem 2. Lehmann előadásai után nem tudtam kézzel írni: folyton a betűimet meg a dőlésszögeket figyeltem). 
 
Január elején nem Pesten gyűltünk össze, hanem a Louvre-ban, ott mégiscsak több érdekesség található, mint a Sophiban. A két professzor ráadásként hozott magával német doktoris hallgatókat, úgyhogy megismerkedtem egy IGAZI Ulrichhal, ami nagy élmény volt, tekintve, hogy eddig csak a német tankönyvben találkoztam ezzel a névvel (Udo, Ulrike és Jürgen még mindig csak papíralapú). A Louvre-ban örök találkozási pontunk a Mésa-sztélé lett, ami nekünk fontos volt, de az átlagos múzeumlátogatóknak – fájdalom – nem. Szegény kínai turisták gyanútlanul átsétáltak volna a Palesztina-termen a Mona Lisát keresvén, csakhogy észrevették, hogy vagy húsz ember körüláll egy követ, ebből négy hason fekve fotózza, egy magyaráz, egy fordít, a maradék meg jegyzetel vagy bólogat. Megtorpantak, majd gyorsan csatlakoztak ők is, ki ne maradjanak valami fontosból! Mikor rájöttek, hogy Wolfgang német magyarázását nem értik, és különben is valami olvashatatlanra karcolt sziklával, nem pedig a rejtélyes mosolyú nővel állnak szemben, gyorsan lőttek pár fotót, és továbbálltak. A múzeumpedagógiai foglakozáson résztvevő kisiskolásoktól bezzeg nem szabadultunk ilyen könnyen! A professzorok próbálták ugyan túlkiabálni a hangosan csivitelő száz pöttöm gyereket, de sajnos mindig belesétált valamelyik a képbe, miközben Zimri-Lím mári palotájának freskóját próbáltuk értelmezni. Egyszer csak megszólalt a riasztó, és bemondták, hogy mindenki azonnal hagyja el a termet. Ez meg is történt, viszont néhány álmosan lézengő idős turista nem menekült el, végül is, valamiben úgyis meg kell halni. Vagy csak nem tudtak franciául, ez nem derült ki. A biztonsági őrök kiválóan értették a figyelmeztetést, le is léptek, a gyerekhordával együtt. Maroknyi csapatunk azonban legény volt a gáton: elhatároztuk, hogy nem megyünk ki a teremből, főleg, mivel Hammurapi sztéléje is ott állt. Azonnal verseny indult meg, hogy melyikünk üljön Hammurapi nyakára, és melyikünk ölelje át a sztélét: ennél szebb halált egy történész nem kívánhat magának. Végül mégsem égett le a Louvre egyik szárnya sem, és mi sem haltunk az ókor nagyjaival. A gyerekektől, biztonságiaktól és egyéb zavaró elemektől megszabadultunk, folytathattuk tehát a brain stormingot. Állítom, hogy abban a két napban, amit a Louvre-ban töltöttünk, megdöntöttük az ókori keleti termek évi látogatottsági rekordját: nem hiszem, hogy bármikor is előfordult volna, hogy valakik 90 percig tanulmányozzák az Esmunazor-szarkofágot a Főnícia-teremben.  
 
A szervezésért (és a fordításért) hálánk jeléül nagybetűvel írom ki KŐSZEGHY MIKLÓS tanár úr nevét, és a bürokrácia útvesztőjében való segítségért megemlékezem a Nemzetközi Osztály Munkatársairól is: nélkülük nem sikerült volna kijutnunk Franciaországba. 
 
Párizsban tehát rengeteget tanultunk, építettük a nemzetközi kapcsolatokat, öregbítettük hazánk és egyetemünk jó hírét, gasztronómiai élményeket gyűjtöttünk, és mellesleg megnéztük a várost is, ha már ott jártunk. Mindannyian kihúzhattunk pár tételt a bakancslistánkról: Notre Dame, amikor harangoznak (nyilván Quasimodo), Saint Denis (Dagobert bácsi sírjával), Saint Chapel a rózsaablakokkal, macaron, bagett, Sárdöné és Sanzelizé, naplemente-napfelkelte, kinek mi a szíve vágya. Az IGAZI francia croissant IGAZI francia kávéval rögtön a megérkezés után, hát az olyan Mátyás királyosra sikerült. Otthonról hozott előre csomagolt tartós croissant zacskós 2:1 kávéval a fogmosó pohárból, az ér? 

 

 

Tamási Rebeka

A felvételeket Fejes-Vékássy Lili készítette.